"Két dolog a legfontosabb a világon: a só és a víz”
A só a föld fehér aranya, létfontosságú elem, amely régen mégn fizetőeszközként is szolgált, háborúk folytak a sóbányák birtoklásért.
A mezőgazdaság fejlődésével az évszázadok folyamán a só iránti igény megnőtt. Rájöttek, hogy segítségével tartósíthatják az élelmiszereket, ami lehetővé tette hosszabb utazások közben az élelmiszer szállítást és utánpótlást. A rómaiak só-utakat építettek a só szállítására. Az egyik, a Via Salaria, az Adriai-tengerhez vezetett, ahol a mai napig is használt lepárlásos technikával jutottak a sóhoz. Ellenőrzés alatt tartották a só árát, háború esetén megemelték, hogy abból fedezzék a költségeket, majd levitték, hogy az egyszerű polgárok számára is elérhető legyen a só. A római katonákat sóval fizették. Az angol fizetés salary, a sóban fizetni kifejezésből származik.
Sokan csupán fűszerként ismerik a sót, de az emberi szervezet számára alapvető fontosságú az egészség megőrzésében.
Az asztali só és a természetben található kristály sók összetétele különbözik. A természetes sók kémiai tisztítása útján nyerjük az asztali sót, amely Na+ és CI- ionokban is gazdagok (pl. K+, Ca+, Mg2+, Po43-, HCO3-). Elektrolitok, vízben oldott természetes sók nélkül nem létezne gondolkodás, beszéd, izom összehúzódás, mozgás. A víz és a só egyensúlya szabályozza a szervezet anyagcsere folyamatait, energetizálja és aktiválja a szervezetet. Só és víz nélkül a testünk teljesen működőképtelenné válik.
Felső légúti betegségek kezelése só terápiával
Az inhalációs terápia alkalmazása a légúti betegségekben régóta ismert. Indiában már időszámításunk kezdete előtt különböző magvak, gyökerek elégetésével keletkező füst belélegzését ajánlották a köhögés és a sípoló légzés kezelésére. A haloterápia, azaz só terápia jótékony hatását 1843-ban Fliks Boczkowsky lengyel sebész bizonyította be elsőként. A só terápiához a sóbarlangok mikroklímáját mesterséges úton hozzák létre.
A só részecskék nagyságuktól függően a légutakban különböző mélységekben és méretekben deponálódnak. A 8 mikrométernél nagyobban a garatban, az 5-8 mikrométer közöttiek pedig a nagy légutakban csapódnak le. A 0,5-5 mikrométer közötti részecskék lejutnak az alsó légutakba is és ott deponálódnak. Terápiás szempontból tehát ez a méret a leghatékonyabb.
(A Semmelweiss Egyetem tudományos cikkét felhasználva - a szerk.)